Hát, ezen is túl vagyunk. Tegnap este 9 és éjfél között Niki megörvendeztetett minket az órákig tartó sírással. Először sima hisztinek tűnt. 9 után nem sokkal tisztába raktam, megetettem és letettem aludni. Elkezdett sírni, de pár percig nem foglalkoztunk vele. Aztán lementem megnézni. Kicsit megsimogattam, beszéltem hozzá. Semmi. Kivettem ringatni, de továbbra is csak sírt. Közben lejött Gábor is. Közel egy óra után újra a "rutinellenőrzések": tiszta a pelus, a cicit kiköpi. Semmi olyat nem tesz, amit hasfájáskor szokott. Kis ringatás, aztán lefektetés. De semmi eredmény. Most Gábor ringatja, de szintén semmi. Éjfélre már túl voltunk néhány korty evésen és pár reménykeltő csendes percen, de előbb-utóbb újra rázendített. Éjfél után nem sokkal éppen én próbáltam ringatással nyugtatni, amikor hirtelen újra elhallgatott. Gábor felkapta a fejét és kijelentette a lehetetlent: elaludt. Még tartogattam kicsit, aztán leraktam az ágyába. Vagy negyed órát őrködtünk a kiságya mellett. Egy pillanatra sem nyitotta ki a szemét.
Másnap reggel arra ébredtünk, hogy nem volt ébresztés :-) Bár tény, hogy ennyi üvöltés eléggé kifáraszthatta.
Ami azt illeti, minket is. Az első bő egy órában én leginkább aggódtam: talán fáj valamije vagy mégis éhes vagy valami egyéb baja van, amire nem is gondolunk. Tapasztalatlanok vagyunk, fiatalok és persze én "rossz anya"... Később fáradtság és bizony türelmetlenség. De ami még mindig mindent felülír: a boldogság, hogy ő van nekünk :-) Az a pár perc béke a 3 órás sírással szemben; és mégis az a pár perc béke maradt meg jobban. Ahogy álmosan nyújtózkodik az apja karjaiban; ahogy a kezét eszi; ahogy a pelenka ellenőrzése közben hatalmasat ásít.
Gábor mától vette ki az apasági szabiját, keddig itthon lesz velünk. Úgyhogy hamarosan megtudhatjátok, hogy pelenkáz egy férfi teljesen egyedül :-)